Az oroszok már a csalisdobozban vannak!

Putyin is a pergetésre esküszik

Bocs az áthallásos címadásért. Tudom, hogy a generációm (ötvenesek), és a nálam öregebbek, mindazok, akik a szocializmusban élték le életük jelentős vagy meghatározó részét, nem minden ellenérzés nélkül viszonyulnak az orosz-magyar viszony ebbéli újraértelmezéséhez.

Keserű emlékek

Magam is őrzök barbár emlékeket a kényszerű együttélés évtizedeiből. Egyik máig sajgó emlékem épp horgászathoz köthető. 15 éves lehettem. Nyár volt. És mivel szerencsére nem volt barátnőm, minden napomat a közeli bányatavon tölthettem. Pergettem. Csukára.

Az egyik ilyen szokványosnak induló reggelen, jó szokásomhoz híven, reggel ötkor kerékpárra pattantam, és tekertem ki az erdőn keresztül a tó felé. Az utam a katonai utat keresztezte. Alig néhány kilométerre volt a Klementínai laktanya. Soha nem ért bennünket bántódás, az együttélés mondhatni békés volt az oroszokkal, szinte baráti, vagy inkább üzlettársi. (Ők hozták éjjelente a gázolajat, mi lefejtettük a teherautóból, ők vitték a vodkát és a kötött zoknit cserébe, kivégzés terhe mellett.)

Szóval, ahogy tekerek kifelé, egyszer csak elém ugrik két tizenéves orosz egyenruhás gyerek, és rám üvöltenek oroszul: Állj! Feküdj!

Rémületemben leestem a bicikliről, de hamar talpra is ugrottam, és próbáltam elinalni. De nem hagytak szabadulni a kínos helyzetből. Újra rámrivalltak, és kibiztosított fegyverüket rámszegezték: feküdj!

Feküdtem hát, ahogy illik. Hason. Éreztem a nyirkos föld szagát. Percek teltek el így. Majd felkacagtak és tovább álltak. Hátra sem néztek. Nem kaptam feloldozást.

Aznap már nem horgásztam. Remegve kacsáztam hazafelé a biciklivel.

Új idők, új csalik

Megváltozott a világ. A szovjet időket már csak az emlékeink őrzik. A legifjabb generációk ismeretei Putyinnal és Paks kettővel ki is merülnek Oroszországról. Úgy ahogy a mai orosz emberek sem tartanak már számon bennünket. Az orosz érdekeltségi (politikai-gazdasági-nyelvi) körön kívül eső népek mintha nem is léteznének. Összezártak. A Baltikumon túl már Mordor földje van számukra.

A legnagyobb probléma az, hogy nagyon nehéz a két világ közé hidat építeni. Nem beszélik a nyugati nyelveket, csak oroszul tudnak a legtöbben (az elit is: a cégvezetők, az üzletkötők, a teszthorgászok egyaránt). Egész más a kulturális-gazdasági-politikai környezet. A peresztrojka hatása nem volt olyan elsöprő erejű, mint mondjuk nálunk ’89.

Mindeközben van egy iparág – sok másik mellett -, ami iszonyatos lendülettel fejlődik. Ez pedig a horgászcikk-gyártás. Rengeteg hal terem a vizeikben. Milliók horgásznak rájuk. Bár sokan még mindig termelőtevékenységként gyakorolják a horgászatot, rohamosan nő azok száma, akik sportként tekintenek a pergetésre.

Az orosz vizek halállományának összetétele sokban hasonlít a hazai vizekéhez. Az édes vizek fő ragadozó hala a csuka és a sügér, de gazdag a süllőállománya a kontinentális éghajlatú terület folyóinak, tavainak.

Az orosz, ukrán, baltikumi édesvízi horgászok jelentős része perget. A pergető kultúra sokkal fejlettebb a tőlünk keletre lévő országokban, mint a békés halas. Az orosz áruházak, webshopok kínálatának 80%-a pergetőfelszerelés, műcsali. Ezt már évekkel ezelőtt felfedeztem. Amikor még nem volt hazánkban pl. Crazy Fish, Perch’ik, vagy Pontoon21 – drága pénzért, vállalva a kiszámíthatatlan utakon érkező orosz postacsomagok elvesztésével járó kockázatot, különleges kincsekhez jutottam. Olyan csalikhoz, amelyeket kis orosz manufaktúrák műhelyeiben Szergejek és Daniilok készítettek, nem pedig kínai gyárakban névtelen tömegek.

Meg tudtam szólítani a készítőket. Majd szép lassan megismertem a munkamódszereiket, és nem utolsó sorban a termékeiket. Több tucat próbacsomag rendelése után, a másolatok és rossz minőségű áru kiszűrését követően kiválasztottam a legegyedibb gyártókat. És megpróbáltam üzletet kötni velük.

Itt tört meg a lendület

Meg kellett tanulnom, hogy az Uralon túl másképp halad az idő kereke. Más a lépték. Eltérőek a számviteli szabályok. Európa nagyon-nagyon messze van. Egy orosz nagyker tulajdonosa summázta egyik levelében nagyon önirónikusan és érzékletesen, hogy mivel kell szembenéznem ha tőlük vásárolok: “Figyelembe kell vennie, hogy a csomagja útja olyan akadályokon halad majd keresztül, mint az orosz szokások.

Hál’ Istennek kiállták a próbát az orosz szokások. Elég csak négyszer kiolvasni a Háború és békét, és már a csomagok jó része meg is érkezik édes kis hazánkba; a példának okáért mondjuk az egyik már kipróbált útvonalon: Jekatyerinburg > Nyizsnyij Novgorod > Moszkva > Szentpétervár > Kalinyingrád > Bydgoszcz > Varsó > Budapest.

Ahogy Dimitrij barátom mondja:

Kicsi a világ, csak Oroszország nagy.

Egy szó mint száz: örülök, hogy olyan nagy márkákat, mint pl. az orosz elit trojka tagjai: a Narval, a JigIt és az IAM, vagy a kis román PRIME, az aprócska litván Apetito Baits termékeit, én hoztam be az országba és mutattam be a hazai horgásztársadalom számára. És sokaknál megvolt a hűha érzés! (Persze voltak rosszindulatú megjegyzések is, néhányan Alit kiáltottak az orosz áru láttán – régi, rossz beidegződések keltek életre.)

Nem győzöm hangsúlyozni: a Kelet–európai áru tud nagyon különleges és exkluzív lenni. Csak meg kell találni. Nekem sikerült néhány kincsre lelnem az orosz “pusztán”. Nektek már nem kell őket megkeresni. Évekbe telt, de megérte. Remélem, hogy ti sem fogjátok megbánni, ha bespájzoltok belőle.

Jó fogást kívánok, sok örömet a Kelet-európai termékeinkhez.

2 hozzászólás

  1. Köszönjük az emberi sorokat. A csalik nagyon jók, ideje volt, hogy megismerjük őket! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.