Szabad préda
Sajátos helyzetben vannak a műcsaligyártó, különösen a szilikonnal dolgozó cégek. Míg hamis Adidas cipőket, vagy Rolex órákat hétről hétre semmisítenek meg a hatóságok, még nem jutott el hozzám olyan hír, hogy hamisított Keitech Easy shinereket olvasztanának be a rend éber őrei. Nem keresem az okát, mert nem értek hozzá. Érzésem szerint olyan jelentéktelen, vagy annak látszó szegmense a műcsali-gyártás a piacnak, hogy nem éri el a döntéshozók, törvényalkotók ingerküszöbét az ügy, illetve a gyártóknak, különösen a kisebb manufaktúráknak nincsenek szabad erőforrásaik pereskedésre, védjegyoltalommal való bíbelődésre, így hát szabad a vásár, minden műcsali szabad préda.
Replika = hamisítvány = klón?
Mind a hazai, mind az általam ismert kínai, magyar, ukrán másolatgyártók egybehangzó vélekedése az, hogy az öntőforma, amivel megalkotják az utánzatokat, csak eszközei a kreatív/termelő tevékenységnek. Mint a kapa a földművesnek, vagy a serpenyő a séfnek. Meggyőződésük, hogy csalijuk egyediségét a felhasznált nyersanyag (pl. plastisol), annak textúrája, összetétele, illetve a színezés, ízesítés adja. Sokuk egyedi néven jelenteti meg az így megalkotott produktumot, de vannak gyártók, akik bátran használják az eredeti elnevezést saját márkájuk esetében is.
Ahogy egy karórákkal foglalkozó magyar nyelvű portálon olvashatjuk, a másolásnak vs. hamisításnak több változata is van. Attól függően, hogy ki-hogyan-milyen jogon nyúl a termékhez, az újragyártott terméket nevezhetjük replikának/másolatnak, de akár hamisítványnak is. Mindegyik elnevezés mögött ott figyel a szakszerű jogi definíció, érdemes pár szóban átvennünk ezeket, ahhoz, hogy a későbbiekben egyértelműbben fogalmazhassunk.
A „replika” kifejezést eredetileg az óragyártók saját modelljeikre használták, azokra, amelyek eredetijét méltónak tartották arra, hogy újraalkossák azt, modernizálva, de megtartva az eredeti példány főbb jellegzetes stílusjegyét. Nagyon fontos tudnunk, hogy replikát csakis az a gyártó adhat ki, aki birtokolja az eredeti óra védjegyeit. Replika készítéséhez folyamodnak a múzeumok is, amikor egy műtárgy másolatának kiállítására van módjuk. Jó példa a replikára a Tisza cipő esete, amikor is a ’70-es években megálmodott és először piacra dobott lábbeliket, napjainkban újragyártják, azonos designnal, de korszerűbb anyagokokkal, eljárásokkal.
Ha egy gyártó az eredeti tulajdonos termékének forma-, márka- és egyéb védjegyeztetett tulajdonságait másolja, annak engedélye nélkül, akkor bizony már hamisítást követ el. Kérdés persze, hogy van-e bármelyik eredeti műcsalin védjegyoltalom.
És van még egy fontos típusa a hamisítványoknak, ez pedig nem más, mint a klón.
Az eredetire megtévesztésig hasonló kinézetű/csomagolású/elnevezésű hamisítványokra használják ezt a kifejezést. Műcsaliknál nem láttam még erre példát, hiába megtévesztésig hasonló egy kínai wobbler az eredetihez, nem hülye a gyártó, hogy pl. DUO néven adja ki. Ez egyfajta védelmet is jelet számára, nehezen igazolható a másolás ténye, ha a márkanév, a logó, a csali színezése, csomagolása nem mutat rokonságot az eredetiével.
Tantáék, avagy hol a határa a koppintásnak?
Ami a wobblerekre igaz, igaz a gumicsalikra is. Bátran építenek teljes brand-eket hamisítványokra. Vannak keleti márkák, akik teljes kínálatukat neves gyártók csalijainak szolgai másolásával hozták létre, míg mások, amellett, hogy bevallottan hamisítványokat is forgalmaznak, igazoltan saját fejlesztésekkel is rendelkeznek.
Van a másolásnak egy másik válfaja is, amikor csak mintaként, ötletadóként szolgál egy adott termék a fejlesztéshez. Erre jó példa a FishUp Tantájának esete. Bátran mondhatjuk, hogy amellett, hogy legalább egy tucat gyártó másolja egy az egyben a terméküket, nagyon sokan újragondolva, átszabva dobják piacra saját féregimitációjukat. A legnagyobb gyártók is rendelkeznek ilyen termékkel, és teljes lelki nyugalommal mondhatjuk, hogy ezek nem másolatok, de mindenképp a Tantafélék nagy családjának tagjai.
